Egy érdekes történet…

Gazdag külső, szegény belső…

Hogy ki vagyok? Én? Egy egyszerű ember, olyan, aki akár te is lehetnél. Nevezzünk…,  egyszerűen Néz Elődnek.  Igen, szeretek nézelődni, megfigyelni az élet történéseit és ezt elmesélni másoknak. Az események folyamát általában nem változtatom meg, csak megfigyelek, de vannak esetek, amikor muszáj közbelépnem. A legemlékezetesebb ilyen alkalom egy borongós, szürke szombat délelőtt történt egy bútoráruházban. Hogy mi történt ott pontosan? Mindjárt elmesélem…

Szombat reggel volt, minden ment a szokásos kerékvágásban. Felébredtem, enni adtam Bogyónak, a hörcsögömnek, kimentem a konyhába, előkészítettem a reggelit és a kész elemózsiával bevonultam a nappaliba és bekapcsoltam a TV-t. Épp kényelembe akartam magam helyezni kedvenc fotelemben, mikor az egy nagy reccsenéssel megadta magát és szétesett. Én kecses mozdulattal egy gyors hátra szaltót végeztem a „megdöbbenéstől”, minek hatására a forró kakaó végigfolyt a pizsamanadrágomtól indulva a homlokomig, a lekváros kenyér pedig a szemöldökömre és a bajszomra ragadva pihent meg a reggeli izgalmak után. Szerencsére a televízióban ugrabugráló gumimacik nem vettek tudomást az akciómról, tovább itták vígan a finom gumibogyó szörpöt, így nem volt szemtanúja csodás mutatványomnak.

Kievickéltem a romok alól és eltakarítottam a reggeli és a fotel maradványait. 11 óra körül úgy döntöttem elindulok és felkutatom új ülőalkalmatosságomat. Mivel a fotel és a kanapé egy szettet alkotott, úgy döntöttem lecserélem a kanapét is, hiszen a történtek alapján az egy időzített bomba. Egy internetes cikk hatására egy kimondottan ülőgarnitúrákat árusító üzletet kerestem fel. Nem vagyok az a boltkóros típus, így szeretek mindent gyorsan és elsőre megvenni.

Mikor egy kisebb eltévedés után betértem a boltba, egy furcsa párra lettem figyelmes. Látszott, hogy van mit a tejbe aprítaniuk és, hogy erre nagyon büszkék is. A nő magas volt, haja tökéletes, mintha most lépett volna ki a közeli fodrász szalonból, sminkje vakolatként takarta a kor előrehaladtával megjelenő ráncokat és bőrhibákat, körmei pedig vörös rubintként ültek hosszú ujjain. Ruhái a legújabb divatot tükrözték és látszott, hogy minden darab egy-egy híres divattervező keze munkáját dicséri. A vele lévő férfi, aki valószínűleg a férje lehetett, elegáns öltönyben feszített párja jobbján. Mindketten olyan lenézően, olyan pökhendien néztek a velük társalgó eladóra, hogy elfogott az undor. Látszott, hogy szegény üzletkötő eléggé zavarban van, és nem tudja, mihez kezdjen ezekkel az emberekkel. Homlokán már izzadtságcseppek gyöngyöztek az őt bombázó kérdések hadától, melyekre nem tudott kielégítő választ adni.

Közelebb mentem hozzájuk és fülelni kezdtem. Megtudtam, hogy egy extravagáns fekete vagy fehér bőr kanapét szeretnének az új lakásuk nappalijába. A legalkalmasabb egy sarokgarnitúra lenne, de egy U alakúval is kiegyeznének és természetesen a pénz nem akadály. Úgy döntöttem kicsit megleckéztetem őket és odamentem hozzájuk, mintha én is itt dolgoznék. „Üdvözlöm Önöket! Bocsássanak meg a kollégámnak, de az irodában várják, szóval mennie kell. De én szívesen körbevezetem Önöket!” Szegény eladó nem értette a helyzetet, de nem akart tovább itt maradni, így bólintott, elköszönt és sietős léptekkel távozott. „Milyen ülőgarnitúrát szeretnének?” – kérdeztem. „Ahogy már a kollégájának is említettük, egy nagy, modern, fekete vagy fehér bőr kanapét szeretnénk, lehetőleg sarokgarnitúrát. Eddig mutattak nekünk párat, de egyik se volt megfelelő. Mind otromba és pórias volt.” – mondta a férfi, az utolsó mondat közben grimaszolva. „Rendben, akkor menjünk tovább, hátha valamelyik elnyeri a tetszésüket.” Ezután végig jártuk a bolt felső szintjét is, ahol meg is láttam a tökéletes darabot. Az ára akciós volt, de úgy éreztem ezek az emberek nem érdemlik meg a bolt jóindulatát, így amikor nem figyeltek oda, letöröltem a krétával felírt kedvezményes ajánlatot. Ennek hatására egy olyan ár jelent meg a táblán, amit én, és úgy gondolom még sokan nem tudtak volna kiadni egy bútorért. Ekkor oda hívtam a kicsit arrébb nézelődő párost: „Jöjjenek, azt hiszem megtaláltam a tökéletes ülőgarnitúrát az Önök számára!” Erre odajöttek és vizsgálódva körbejárták a hatalmas kanapét. A kialakítása megfelelő volt, színben is a kívánalmaikhoz igazodó, hiszen a váza fekete volt, az ülése pedig fehér. Krómozott lábai hidegen csillogtak, mint leendő tulajdonosainak szeme. „Hmm… szép, de nem gondolja, hogy ez az ár, kissé rablás?” – kérdezte a nő felém fordulva. „Dehogy, hölgyem, ez egy egyedi darab. Az egész valódi bőrrel van borítva, a lábai rozsdamentes acélból készültek, váza pedig tölgyfából. Nagyon strapabíró.” – mondtam, pedig fogalmam sem volt az egészről, de úgy tűnt tetszik nekik, amit mondok. Még ráültek, kipróbálták és mire úgy döntöttek, hogy megveszik, vissza is ért az eladó, aki döbbenten nézte a bútor árát. Értetlenül rám nézett, de én mutatóujjamat a számra téve jeleztem, hogy ne szóljon semmit. Ő elmosolyodott, és elment a vásárlás részleteit megbeszélni a vevőkkel.

Én mosolyogva kerestem egy számomra megfelelő 3-1-1 ülőgarnitúrát, aminek foteljéből boldogan nézhetem majd reggelente a Kölyökklub vidám műsorait.

 

Comments are closed.